Változékony dolgok történtek az utóbbi pár hétben.
Például az időjárás. A hóvirágok már elvirágoztak, a krókuszok, jácintok, tulipánok kidugták a fejüket (kedvenc virágaim a hagymás tavaszi virágok). Arbeit macht frei, irány a kert - a vadrózsabokrokkal folytatott vérre menő küzdelem, a nyesés és gereblyézgetés amolyan munkaterápiaként hat.
Hol süt, hol fúj, vagy esik. Reggel még biciklizhetek pulóverben, hogy aztán 8. órára irodalomfakton az ég elsötétedjen, villámoljon, zuhogjon és szóba kerüljön az apokaliptikus irodalom - evolúciós magyarázatokkal a nagyvárosok melegkultúráira és a természeti katasztrófákra. Közben gondolkozhattam azon, hogy a sárga bicikli az után az eső után már valóban radioaktívvá vált-e, mint ahogy azt a színe mutatja.
This bitter earth.
Reggelenként néha állok a víz alatt és azon gondokozom, hogy tudnék belefulladni a tusolóba. Nincs esély. Ugyan úgy neki kell állni minden nap, szünetekben elmenekülni a könyvtárba minden szarság elöl és valami jó kifogáson gondolkozni, miért voltam ott (mondjuk éppen Verlaine-vel koccantem össze.) Az élethazugságok mindent beszőnek (H.I.: "szeretem a munkám. jól áll a rózsaszín." "... épp nem hasonlítok tőle valamilyen állatra.") Kibírni a vérvételt, ahol négy helyen szúrkálnak belém (mondjuk a lábfejembe is), mert elállt vérem és megelevenedik a gyerekkor rémálma az eltévesztett vénákkal.
Valami mégis mindig túl lendít ezen - hogy apám az egyébként mások által magasra dícsért elbeszélésemet félig elolvasva egyszerűen pszicihátriai esetnek tart; hogy haza hozok egy 3-ast és megkérdőjelezik létjogosultságom ezen a földön; hogy valaki, akiben nagyon bíztam, most nagyon szarik rám. Túllendít például a szép idő. Egy nevetős rajzóra. A változékony dolgok.
Valamelyik nap azon kaptam magam, hogy az ágyam sehol. Kifáradtak a rugói (na nem azért.), beteg lett, elvitték a kórháza. Addig is vonakodva beköltözhettem a dolgozószoba kinyitható foteljára - ami kellemes meglepetést okoztt. Tudjátok, mióta a szobámban uralkodó káosz közepén, egy olyan szivacson alszom, amin utoljára 4 éves koromban - fejem a keret sarkába beszorulva, lábam átlósan lelóg a végén - isten bizony, olyan jókat alszom, mint rég. Lehet, be kellene költöznöm. Amíg reggel a teknősök hangoskodása fel nem kelt, úgy durmolok, mint akit erre teremtettek. Pöpec.
És itt ez a hétvége is. Bizonyos események hatására úgy érezm, itt a karácsony, de komolyan, volt, ami megdobja a napom. És olyat tettem, amit már... uh, évek óta nem? Kimentem az utcára (jó, a boltig) egy melegítóalsóban, melltartó nélkül, bőrdzsekiben. Igaz, majdnem megbántam, mert a kenyérboltban pont össze kellett találkoznom Martinnal. De végülis ő is az egyik lila kukásmelegítójében volt, farmerdzsekiben és lefogadom, hogy melltartó nélkül, szóval kit izgat?
Provehito in altum újratöltve.